Merthogy miből is áll a kétdimenziós lény? (Na, tegyük fel, hogy léteznek, mert különben itt befejezhetem az agyalást!)
A kétdimenziós lény nem más, mint kiterjedés előre-hátra és oldalra. Persze nézőpont kérdése, mivel egy ilyen lény mihez viszonyítja magát?
De, mivel a kiterjedés egyetlen dimenzióban történik meg, a lénynek ezért szüksége lenne némi vastagságra, ami meghatározná őt.
Egyszerűsítsünk: a legegyszerűbb két dimenziós megjelenési forma a vonal.
A vonal rendelkezik kezdettel és véggel, tart egy szakaszon át, de ezt kifejezhetnénk akár az idővel is. Valami tart valahová valamilyen mértékegységgel kifejezve, de a kezdete és a vége összeér, mindeközben mozdulatlan, így nem más, mint önmaga kényszeredett léte egy matematikai leírás igazolásában, ami nem más, mint egy vastagon szedett dogmája a logika legnagyobb tévedésének!
A vonal a saját magát meghatározó egyirányú kiterjedéssel sajnos nem más, mint egy zéró vastagsággal megáldott isteni tévedés!
A kétdimenziós lény egy bármekkora kivetülése lehet a galaxisnak, kezdődjön akár a galaktikus nulla pontnál, és végződjön a galaktikus elnemérhetővégtelenjénél, de sajnos nem létezhet észlelhető formában.
Feltehetném a kérdést, hogy ha valaminek egyáltalán nincsen teste, akkor hossza hogy a rókusfalvipálban lehetséges? Persze, az egy dimenziós pont ugyanezen megfontolásból önmaga is értelmetlen, tehát az univerzumban az egy, illetve a két dimenzió egyszerűen nem létezik! /Ok, létezik, de csak elméleti szinten, minden más értelemben baromság! 
/
De tegyük fel, hogy nem mondok ellent a tényeknek, és elképzelem, hogy hogyan is nézhet ki egy ilyen lény?
Tényleg elgondolkoztam rajta, és arra jutottam, hogyha a kétdimenziós lény valóban létezik, és tisztában is van önmaga megcsúfolásával, akkor ő nem más, mint maga a hasadás a térben. Mert ha van egydimenziós kiterjedése zéró vastagsága, akkor ezáltal megszünteti maga körül a tér egységes szerkezetét, ezáltal úgy válik láthatóvá, hogy összeköt két külön dimenziót, és azok képei jelennek meg egyik, illetve másik oldalán. Széleinél kötelezően megbicsaklik a tér szövedéke, és fény és hanghatások kíséretében lobban fel a semmi és a valami találkozása. Nem, nem az anyag és antianyag, sem a sötét és világos anyag, hanem a valami és a semmi. Te tényleg!
Tegyük fel, hogy a kétdimenziós lény halad. Adjunk neki egy rohadt vektort, mert különben beleőrül abba, hogy senki sem vesz róla tudomást!
Elindul előre, és ami az útjába akad, az megszűnik létezni, hiszen az abszolút semmi fogja eltalálni, az ellen pedig nem lehet védekezni. Kiterjedésétől függően a kétdimenziós lény ezáltal válik egy csendes gyilkossá, vagy egy totális pusztító esszenciává, attól függően, hogy mekkora világgal végez éppen.
De hogy tűnik el? Egyszerűen kilencven fokot változtat a haladási irányán, és eltűnik az ezernyi dimenziók lapjai közt. Hogy hol bukkan elő? Lényegtelen, valahol biztosan pusztítani fog.
A kétdimenziós lény tehát maga a térhasadás. De hogyan kommunikáljuk egy térhasadással? Hogyan mondjuk el neki, hogy amit tesz az rossz, sőt, egész létezése rossz, miazhogy! Ellentmond a világegyetem minden törvényének, és ráadásul tükörképe sincs!
Hogyan szaporodnak a kétdimenziós lények? Sőt, hogyan alakult ki az első? Egyszerűen szakadásig nyúlt már ez a világegyetem, és ott, ahol a legvékonyabb volt az anyaga, meghasadt? Nem a lyukon jött át valami, hanem a lyuk kelt életre! Ahhoz hogy szaporodni tudjon, csak ennyit kellett tennie, hogy irányba állt, megfeszítette a széleit, és megvárta, míg a világegyetem újra megfeszül, és társa születik az újabb hasadásból! Aztán már csak merőlegesbe kellett állniuk egymással, és fűrészként vágni egymást még több darabra, lehetőleg ugyanolyan gonoszra. Vagy csak simán közömbösre, de ez már emocionális feltöltése egy olyan dolognak, ami a fizikai törvények szerint nem bírja el, hogy ezzel ruházzuk fel. Mégis, mi tartaná odabent az érzelmeket?
Az érzelmek nélküli térhasadás fizikája egy ismeretlen terület, ahol nem tudhatjuk, hogy ők a legegyszerűbb átjárók két dimenzió közt, vagy két dimenzió akaratlan összeforrasztói, és éppen ezért lassú elpusztítói.
Emberi következtetés: Ha valaminek nincsen legalább három dimenziós kivetülése, az nem létezik. Punktum! A létezés legalapvetőbb száma így a három, minden ennél kisebb szám csak azért létezik, még negatívban is, hogy munkát tudjanak adni az elméleti fizikusoknak, matematikusoknak, és a bolti eladóknak!
Éppen ezért a kétdimenziós lényeknek nincs létjogosultságuk!
Így hozunk létre valamit, majd egyszerűen letagadjuk a létezését!
Ami persze nem jelenti azt, hogy nem léteznek…
És még egy gondolat a végére: a kétdimenziós lények nagyon unalmas, egysíkú élőlények!
