Howard

Az eszem megáll! Miért hiszik egyesek, hogy mindenbe beleszólásuk lehet? Ki ért jobban a dologhoz? Akit megbíztak vele, hogy vigye véghez, vagy aki azért tett megbízást, mert nem ért hozzá?

A Fox megint eszeskedik, pontosabban egyik munkatársuk, aki művésznek hiszi magát, és beleszól a rendezői munkába.

A Róka ugat, már tudjuk régóta, és ha azt teszi, annak általában gyalázatos vége van.

http://www.sg.hu/cikkek/62171/vita_a_wolverine_korul

Azt tudjuk, hogy a Marvel elkezdte veszett ütemben visszavásárolni a képregények filmes jogait, de még nem teljes a listájuk. A Fox mivel rendelkezik még, nem tudom, de a Wolverin minden bizonnyal még a listájukon van.

A Róka mosolyog, dörgölőzködik, de habzik a szája. Valószínűleg veszett.

A Wolverin, avagy Rozsomák, az X-men filmben egyszerűen Farkas az X-men egyik legsötétebb figurája. Bosszúvágyó, vérszomjas, a múltja a ködbe és fájdalomba vész, dühös és haragos, és a legritkább esetben viccelődik. Ezt most egy vidámabb tónusba áthelyezni oltári hiba lenne. Oké, lenne egy 12 éven aluliaknak is bemutatható, de rögvest felejtős mozi, ami hazavágná Rozsomák imidzsét. Véglegesen.

Én amondó vagyok, hogy a filmet az rendezze, aki ért hozzá, a sztoriba az szóljon bele, akinek fogalma van arról, hogy mi az, a tónust pedig hagyjuk a látványtervezőre!

Személy szerint egy sötétebb képi világú, egy a Batman: Begins-hez hasonlatos mozira vágyom, amiben Wolverin karmai csillognak, majd fürödnek a jogosan fakasztott vérben.

A péntek délelőttök sosem tartoztak igazán a kedvenceim közé, de ez a mai meggyőzött arról, ne adjam fel, jól teszem, ha bizalmat helyezek belé.

Reggel, amikor a regényem végső sorainak álltam neki (persze aztán rájöttem, hogy még csak felvezetem az utolsó mondatokat), az ujjaim már le sem akartak állni. Igaz, ütöttem félre eleget, javítottam egész sorokat, bekezdéseket, de éreztem, nagyon a vége felé haladok. Még pár nap, és kiírhatom, hogy ’Vége’…

Ami nem azt jelenti, hogy hátradőlök, és hagyom ahogy van… Neki kell állni javítani, többször átolvasni.

Oké, ha mindennel kész vagyok, megy tovább:

A Mysterious Universe regényfolyamához készült munka hova is mehetne először, mint Szélesi Sándorhoz?

Úgy hiszem, fogja még a haját tépni, miközben olvassa, és rájön, bizony sok helyen javítástra szorul a mű. Visszadobja, írjam át itt meg ott, mielőtt a korrektor meglátná. Lehet, ez lesz az első regényem… ha ez lesz, és nem az, amelyik meg sem jelent. 

Mi ketten, én és a történet lassan befejezzük.Egy már biztos: Most ősszel megjelenik a harmadik Mysterious Universe antológia, amelyben ott lesz egy rövid írásom, immár a harmadik, címe: Hősök végzete;

Ha idén csak az jelenik meg, már oké vagyok.

De ki ne örülne annak, ha a rég várt lehetőséget beteljesítve letehetné első regényét?

A sztorim a MU 2669. évében játszódik, még az első Brett Shaw regény előtt. A Shark&Lez Agency első komolyabb kalandját mesélem el, akik a császár megbízásából kelnek útra, és megkísérlik hazahozni IV. von Anstetten kedvenc praetorianuis testőrezredesét, aki óriási bajban van.

A regény megpróbál komoly lenni, itt-ott elég kegyetlen; de mégiscsak űropera, magvasabb gondolatokat ne keressetek benne, csupán szórakoztatni akar; Fordulatokkal és meglepő következtetésekkel, nem várt szereplőkkel, és nem várt végkifejlettel szolgáhatok csak! 

Talán nem lövök le semmit, ha egy kihúzott és komolytalan mondattal szolgálok:

- Na ne ba***on oldalba a k**va hétszentség! – kiáltotta Paul Wittgen. – Shark és Lez nekimegy a császár űrpalotájának!

Ha ez a bekezdés nem is lesz benne, nagyon örülnék, ha még karácsony előtt a könyvesboltok polcaira kerülne!

Írás közben megszokott jelenség, hogy egyszerre két dolog is az eszembe jut, ami fontos, szép és jó.
Igen ám, de az is gyakori, hogy míg az egyikkel bíbelődöm, addig a másik kiúszik a fejemből. Teljesen. Még arra sem marad időm, hogy lejegyzeteljem. Olykor hiába érzem azt, hogy még megvan, a nyelvem hegyén, csak ki kellene köpni, nem megy. Az ujjaim hegyén is érzem, csak a klaviatúrát kellene elérni, de képtelen vagyok rá. Frusztrált leszek.

Írom a regényem, és sorra bukkannak fel a jobbnál-jobb ötletek. A Mysterious Universe elég tág teret ad a gondolatoknak, bőven jut minden mozzanatra. Előfordul néha az a bosszantó momentum, hogy a megvalósításra váró gondolatok egymást ütik ki. Választanom kell az egyik variáns felől, így a másik lényegtelenné válik. Hirtelen. Igen, ez van.

Gwandolyn von Anstetten hercegnő legalább háromféleképpen fejezte be a regényt, Thomas Craft és Brad Butcher két különböző módon tett pontot az ügy végére, Paul Wittgen pedig, nos, ezt a poént nem lövöm le. Karmon Dean Waseman, a varázsló oldalról oldalra formálódott, a mellékszereplők pedig sokféleképpen kimúlhattak volna.

És amint mellőzve lesznek, csatlakoznak az elfelejtett gondolatokhoz.

Ha füzetet vezetnék a mellőzött gondolatokról, mi történne? Hová és mikor tudnám felhasználni őket? Érdekes ez? Vagy szánalmas? 

Mi történik ezekkel a gondolatokkal? Hol gyűlnek fel?

Szeretnék egyszer rálelni arra a helyre!

Mindenkinek van egy ilyen rejteke a koponyája mélyén, valahol nagyon-nagyon mélyen, útvesztővel a bejárat előtt, gondolom.

Remélem, nem csak nekem ilyen rövid az eszem!

Az ötlet megvolt vagy két éve.

Ilyen egyszerű azért nem lesz, gondoltam akkor.

Előbb a probléma jutott eszembe. Abből könnyedén sikerült megalkotni a regény elejét, és mi sem természetesebb, de annál nehezebb volt, megalkottam a regény végét is. Mindezt gondolatban.

Annyira nem állt még össze az egész, hogy mindösszesen egy oldalt sikerült vázlatként összehoznom. Tisztában voltam vele, honnan-hová fogok eljutni, csak az út nem állt még készen rám. Ötleteim voltak, képek, jelenetek, hangulatok, mint egy trailerben, csakhogy a történet egésze volt még kusza.

Aztán egy nap úgy döntöttem, amikor már az egész nem hagyott nyugodni, hogy megírom az első fejezetet. Megírtam. Aztán át. Majd kihúztam belőle pár sort. Ahogy kell!

Megvolt az első jelenet, és akkor már tudtam a történet legvégét is. Szuper, gondoltam magamban. Buzgón nekiláttam, és a mai napig írom a sztorit. Úgy írom, hogy előttem csak egy kép lebeg. A regény vége. A csúcspont és a lezárás. A kihívás ebben ott van, hogy a történet önmagát írja, mert a cselekménynek nem szabtam határt, személyek, helyek jönnek-mennek, csatlakoznak, hozzátesznek, megmagyaráznak dolgokat.

És érzem, hogy olykor tényleg nem én írom a törénetet, mert meglepő módon történnek a fent említett dolgok. Meglátom az új szereplőt, megismerem a múltját, sőt, tudom, miért szerette az anyja is. Megjelenik egy tárgy, és tudom, mi lesz vele később. Ez a varázslat. A történet engem ragad magával, mégha nem is robbantok fel benne mindent. Tényleg. Egyetlen igazi akció lesz a legvégén, ami csak felvezetése a csúcspontnak, de hát istenem. Sci-fi lesz, űropera, kaland, fantasztikus. A komolyabb fajtából.

Most ott tartok, hogy össze kell állítanom a konkrét momentumokat. De nem tudom, mennyire fogja engedni a történet. Mert az sem elképzelhetetlen, hogy a történet más kifejletet akar, mint amit anno én kitaláltam. Már most tudom, hogy más fogja a befejezni a történetet, mint akire osztottam a szerepet. De úgy érzem, jó lesz így.

Hagyom magam befolyásolni és kész vagyok együttműködni. Ketten fogjuk befejezni a regényt.

Én és a történet.